Otello, a mór: katona, hadvezér és szerelmes férj, akit érdemei ellenére sem fogad be Velence népe - örökre „fekete”, idegen marad. Egy beilleszkedni vágyó idegen sebezhetőségét pedig könnyen kezdik ki a hamis barátok - és a féltékenység.
Az Aida bemutatója után az ötvennyolc éves Giuseppe Verdi úgy döntött, örökre visszavonul az operaszerzéstől. Giulio Ricordinak és Arrigo Boitónak azonban volt egy szüzséajánlata, amelynek a Shakespeare-rajongó zeneszerző nem tudott ellenállni. Így aztán elkezdődött a hét éven át tartó „Csokoládé-projekt”, amelynek eredményeként, tizenöt év szünet után végre új Verdi-operát mutattak be a milánói Scalában - az Otellót, óriási sikerrel.
Utolsó előtti operájával az olasz operairodalom (egyik) koronázatlan királya művészetének új állomásához érkezett. Korai alkotásai még magukon viselték a kora 19. századi operák jegyeit, de a Rigoletto (1851) és a Traviata (1853) már arról tett tanúbizonyságot, hogy Verdi feszegetni kezdte a forma határait; ha pedig az Aidát (1871) és az Otellót (1887) hasonlítjuk össze, már egészen nyilvánvaló a különbség.
Az Otellóban a komponista szakít a szokásos ária-együttes-, illetve ária-recitativo-formával. A zene egyik drámai pillanatból a másikba vezet; hihetetlen drámai, érzelmi váltásokat elénk tárva jeleníti meg a drámát. Verdi megrázó muzsikájában döbbenetes érzékletességgel bontakozik ki a „fekete” hős tragédiája a tudat és tudatalatti viharos szigetén.