Jantyik Zsolt úgy ír Debrecenről, hogy közben az egész országról ír. Sőt nem annyira az országról, hanem sokkal inkább a magyarságról, ily módon rólunk is, akik a határon túl éltük meg ezt az időszakot. A remény, a rendszerváltásba vetett hit, a túlzott naiv lelkesedéseink, a szárnyra kapásunk, ahogyan a csalódásaink is mindenütt hasonlóak voltak - határon innen és túl. Lehet, hogy nem esnek évek szerint egybe, de az egésznek a koreográfiája sajnos itt is, ott is ugyanaz volt. Jantyik dalaiban a magyarságot próbálja megfogalmazni, veszteségeinkkel, fájdalmainkkal - melyek ugyanazok Balassinál, Mikesnél, Petőfinél, József Attilánál, Nagy Lászlónál, Juhász Ferencnél... - közben egyfajta diagnózist ad a korról, de végül mégis a reményt, a hitet építi az emberekben.

Előadásunkban nincs konkrét sztori, történetfoszlányokat, felismerhető élethelyzeteket mutatunk meg, és ebből kerekedik ki gondolataink színpadi verziója. A dalok atmoszférájából, a színészek személyiségéből, élettapasztalataiból jönnek a szituációk. Ez feladat, de egyben lehetőség is, hiszen a magunk figuráira tudjuk alakítani az egészet. Nyilván figyelembe vettem a színészeim habitusát, amikor a dalszövegeket szétosztottam közöttük. A mindenkori lázadásból indulunk, és egy megtisztuláson keresztül valamiféle rezignált nyugalomig, bölcs, szeretetből táplálkozó hitig jutunk el. Azt az utat járjuk be, amit a szerző, akinek első dalai még nagyon lázadóak, de ahogyan érik, egyre inkább az elfogadás szólal meg soraiból, épp így az előadásunk is fokozatosan szelídül. Elfogadjuk a valóságot olyannak, amilyen, azzal hogy azért teszünk-veszünk, próbáljuk a saját energiáinkat világunk jobbítása felé terelni, de már tudjuk, hogy egész életünk kevés arra, hogy lényegeset fordítsunk a dolgok menetén.

Szöveg: Jantyik Zsolt
Zene: PG Csoport

A zenekar tagjai:
Jantyik Zsolt - ének
Jantyik Csaba - gitár
Fazekas László - basszusgitár
Kiss Attila - dob